Gabriella és az inzulinrezisztencia (1)

Ahogy ígértem, visszaugrunk kicsit az időben. Úgy gondolom, hogy a betegségek: inzulinrezisztencia, PCOS (és, mint általában minden betegség), összefügghet a múltunkban történt eseményekkel,történésekkel, hatásokkal, ingerekkel, amik érnek bennünket. Ezt sose felejtsétek el. A természet gyógyászat, a pszichológia azt boncolgatják, hogy mik azok az események, amik tudat alatt kihatnak a jövőnkre, mind fizikailag, mind lelkileg.

Az én történetem visszavezethető egészen a születésemig, ami elég kacifántos módon zajlott. Tudniillik a szülő anyám lemondott rólam. Írásban, felkiáltójelekkel (!!!) karöltve, hogy ő nem akar engem, nem kellek neki.

Ez sokáig nagy lelki törés volt számomra, amikor kiderült.

Az Anyukám, aki felnevelt: a legjobb ember volt, akivel valaha találkoztam, mindenre ő tanított, ő általa váltam olyan emberré amilyen most vagyok.

Ezt azért meséltem el nektek, hogy értsétek értsétek saját tapasztalat van mögöttem, amikor azt mondom: meg kell tisztítani a lelketeket mindenféle lelki tehertől, ami esetleg betegségek kialakulásához vezet/het.

A beteg, sérült lélek egy idő után fizikai formát ölt,és testi tünetek formájában jelentkezik. Nagyon sok idő volt, amíg eljutottam odáig, hogy ne értékeljem le magam, amiért nem kellettem a szülő anyámnak. Szégyelltem, értéktelennek éreztem magam, magamat okoltam, hogy biztos az én hibám. Aztán rájöttem, hogy cseppet sem az én hibám, nem engem minősít, hogy képes volt a saját gyerekét eldobni és lemondani róla.

Tudjátok mit? Most azt gondolom, hogy élete legjobb döntése volt… Ezzel tette nekem a legjobbat. Erre hosszú idő volt rájönni, és elfogadni, hogy igen, ez az én utam, és így kellett lennie. Így válhattam azzá, aki most vagyok.

2014-ben sajnos Édesanyámat elvesztettem. Súlyos rák beteg volt. 10 hónap alatt ment el. Fáj a mai napig, de elengedtem őt, mert csak így nyugodhattunk meg mindketten. Tudom, hogy akkor boldog ő, ha én is az vagyok, és csak akkor tud ő is megnyugodni és továbblépni ott azon a szép helyen, ahol most van.

Az inzulinrezisztenciára sokan azt mondják, hogy csak divat és igazából nem is betegség.

Orvosoktól is hallottam már ilyet. Sok évvel ezelőtt még nem ismerték ezt a betegséget, úgy, mint Ir, és nem is igazán tudták, hogy hogyan kell kezelni. Viszont komolyan kell venni, mert ha nincs kezelve, akkor kialakulhat belőle a 2-es típusú cukorbetegség.

Visszagondolva évekkel korábbra, amikor olyan szintű édesség evési ingereim voltak, illetve ha híztam, akkor csak hasra és a pattanásos bőr… eszembe sem jutott, hogy ez két betegség együttes tünete (PCOS, IR). Szóval, ha ilyen tüneteket tapasztaltok magatokon, akkor mindenképpen kérjetek legalább 3 pontos terheléses cukor és inzulin vizsgálatot.

A legfontosabb dolog, amire így 1 hónap diéta után rájöttem, hogy nem kell semmiről lemondani. Az elején én is úgy fogtam fel, hogy úr isten se cukor, se fehér liszt, mit fogok enni? Éhen fogok halni!

DE nem, ez nem így van. Lemondani semmiről sem kell. Na, jó a cukorról, fehér lisztről igen, de azok amúgy sem egészségesek. Hála istennek ma már ott tart az élelmiszer ipar, hogy tökéletes cukor helyettesítők vannak. Tulajdonképpen szinte mindent lehet enni mértékkel (én amúgy se vagyok egy zabálós nagyevő fajta). Szóval ne fogjátok fel tragikusan ezt a dolgot, gondoljatok arra, hogy mostantól sokkal többet tesztek az egészségetekért, mint azelőtt.

A másik fontos dolog az IR-nél a sport. Tudom, sokan nem szeretnek sportolni, viszont ha egyszer belekóstoltok a sport adta szabadságba, onnan kezdve nem fogtok tudni leállni. Magamból indulok ki. Középiskolában versenyszerűen sportoltam (röplabda), aztán főiskolán abbahagytam. Alapvetően lusta voltam, és mindig jöttem a „nekem nincs időm erre” kifogással. Pedig ez csak kifogás volt.

Igazából 2 éve kezdtem aktívan sportolni újra, először edző teremben, majd kiegészítve futással.

A futásnál már eljutottam addig, hogy versenyekre is járok (negyed-maratonnal kezdtem, ami 11 km, aztán jött a fél-maraton 21 km és a cél, ami még előttem van az a maraton lefutása, ami 42 km.)

Végül azzal zárnám ezt a részt, hogy mindig a pozitív hozzáállás a fontos. Az, hogy meglássátok az Életben a jó dolgokat, az apró dolgokat. Mindig vannak/lesznek rosszabb napok, olyankor jusson eszetekbe, hogy ez is elmúlik egyszer! :-).

Nemsokára jövünk a következő résszel. Addig jó olvasgatást és minden jót!

Gabriella

 

Written by Betti

Leave a Comment